A digitális képalkotás és a mesterséges intelligencia korában a hagyományos fotográfia nemcsak az eddig használt eszközeit, anyagait veszíti el rohamtempóban, de filozófiája is folyamatosan változik. Milyen válaszai vannak erre a fotóművészetnek, és egyáltalán: milyen jövő előtt áll? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a feleletet a III. Fotóművészeti Nemzeti Szalon, amely Utak és útkereszteződések címmel 2026. június 5-én nyílt meg a Műcsarnokban.

Amikor a XIX. század közepe táján megszületett a fénykép, a fotográfusnak nem volt egyszerű dolga: gyakorlatilag több-bőröndnyi technikát és egy mozgó laboratóriumot kellett magával vinnie egy-egy pillanatnyi állapot megörökítéséhez. Az akkoriban készült fotográfia – legalábbis az általános vélekedés szerint – mindenféle manipuláció nélkül rögzítette a valóságot, a világot sem jobbnak, sem pedig rosszabbnak nem mutatta, mint amilyen. Éppen ezért a valóság objektív tükreként tekintettek rá az emberek, dokumentum volta több évtizeden keresztül megkérdőjelezhetetlen volt.

Pedig ha tudták volna, hogy egyes fotográfusok már szinte a kezdetektől manipulálták képeiket! Hippolyte Bayard mellőzöttsége elleni tiltakozásul például már 1840 októberében eljátszotta, majd le is fényképezte saját halálát. Képén egy falnak dőlő, félmeztelen, látszólag élettelen testet örökített meg, a hitelesség kedvéért a hátuljára búcsúlevelet is írt: „A holttest, amit ezen a képen látnak, ama Hippolyte Bayard-é, annak az eljárásnak a felfedezőjéé, melynek felséges eredményeit éppen most látták vagy éppen most fogják látni. […] Mindez sok megbecsülést szerzett neki, ellenben egyetlen centime-ot sem.” Bayard a valóságban még évtizedekig élt, elismert fotóssá vált, és csak 1887-ben, 86 éves korában hunyt el. A képpel azonban elérte, hogy ma neki tulajdonítjuk a világ legelső hamisított fényképét, amit aztán az elmúlt közel kétszáz év alatt megszámlálhatatlan másik követett.

A teljes cikk a linkre kattintva olvasható:
https://demokrata.hu/kultura/utak-es-utkeresztezodesek-1191811/