A kiegyezés után világvárossá vált, rohamosan fejlődő Budapesten az 1890-es évek elején három magyar nyelvű színház működött: az Astoriánál álló régi Nemzeti Színház, az Erzsébet körúti Népszínház (a későbbi, felrobbantott Nemzeti) és az Operaház. A polgárság ezek mellé saját igényeinek és ízlésének megfelelő színházat is akart, amihez a döntő lökést az adta, hogy a Gyapjú (ma Báthory) utcai utolsó német színház 1889 végén leégett, és a teátrum új, ingyen telket kért a fővárostól.
Ezen felháborodva Fekete József, a Magyar Salon szerkesztője és Silberstein-Ötvös Adolf színikritikus mozgalmat indított a német színjátszás kiszorítására, új kőszínház felépítésére. Először a mai Royal Szálló helyét foglalták le, de a később megalakult Vígszínház Egylet végül a kiépülő Nagykörúton, a Lipót (ma Szent István) körút északi oldalán, a Margit híd és a Nyugati pályaudvar között vásárolt telket. Itt sörkert állt, amelyet gőzmalmok, fatelepek, ócskapiacok és lebujok vettek körül, a telek mögötti mocsaras területen bűnözők is bujkáltak, a környék a korabeli lapok szerint még nem sokkal a színház megnyitása előtt is olyan volt, „mint egy amerikai gyarmatváros keletkezése első napjaiban”.
A színházépítés két mentora Keglevich István gróf, a Nemzeti Színház és az Opera korábbi intendánsa és Faludi Gábor színházi jegybizományos lett, akik az ötletadókat félreállítva kerültek a társaság élére. Az egylet politikai okokból évi húsz német előadást vállalt, emiatt viszont az Országgyűlés nem szavazta meg a várt kölcsönt. Ekkor Keglevich az arisztokráciát, Faludi a pénzvilág képviselőit nyerte meg az ügynek: három bank összesen 400 ezer, Faludi és Szécsi Ferenc 100-100 ezer forintot adott, további 600 ezret részvények kibocsátásával teremtettek elő.
A teljes cikk a linkre kattintva olvasható:
https://magyarhirlap.hu/kultura/20260429-szazharminc-eves-a-vigszinhaz
Fotó: MH/Török Péter