Október 4. és 10. között ráadásul külön apropónk is van fölfelé nézni: ekkor tartják a világűr hetét. Az intervallum két űrtörténeti mérföldkövet fog közre. 1957. október 4-én állt Föld körüli pályára az első ember alkotta műhold, tíz évvel később, október 10-én pedig hatályba lépett a világűr kutatásának és használatának alapelveit rögzítő nemzetközi egyezmény.
A világűr hete tehát hivatalosan az űrkutatásról szól. Mi viszont arra voltunk kíváncsiak, mi történik, ha az égboltot nem műholdakkal és távcsövekkel, hanem a magyar irodalmon keresztül kezdjük vizsgálni. Mert csillagból ugyanaz jutott Janus Pannoniusnak, Petőfinek, Tóth Árpádnak és Kosztolányinak is – csak egészen mást láttak bele.
A reneszánsz idején a csillagászat és a csillagjóslás (asztrológia) még szorosan együtt jártak: Hunyadi Mátyás udvara például valóságos gyűjtőhelye volt az „astronómusoknak”, akik közül sokan főállásban horoszkópokat gyártottak a király születéséhez, koronázásához, vagy éppen ahhoz, hogy mikor érdemes karddal suhintani az ég felé.
Janus Pannonius, a mi nagy humanistánk, szintén nem vetette meg az égbolt kutatását, bár néha a lelkesedése nagyobb volt a pontosságánál. Esetében előfordult, hogy annyira lenyűgözte a nappali égen is látható Vénusz, hogy rögvest üstökösnek nevezte…
A teljes cikk a linkre kattintva olvasható:
https://kultura.hu/o-merte-az-egboltot-en-meg-neztem-csillagok-a-magyar-irodalomban/